Az Ikebana eredete
Az ikebana egyaránt köthető az ősi japán shinto vallás természetközeliségéhez és a buddhizmushoz. Az első virágkompozíciók a buddhista liturgia részét alkották; monumentális méretük igazodott a templomtér arányaihoz. A szigorú kompozíciós szabályok, a szimbólumok értelmezése egy titkos tanítás részeként szálltak mesterről tanítványra. Erre utal az ikebana másik megnevezése – kado, a ‘virágok útja’, a kozmikus egység, a belső harmónia felé vezető ösvény. A meditatív cselekvés segít meglátni a világ egységét és megélni a természet és az ember szimbiózisát.
Ikenobó Szenkei, a kiotói Rokkakudo templom főpapja a XV-ik században alapította a mai is működő Ikenobo virágrendező iskolát.
A XIV. században az ikebana széles körben elterjedt az arisztokrácia és a gazdag kereskedők körében, mint az elegáns lakótér egyik elengedhetetlen eleme.
Mára számos ikebana stilus alakult ki; a legismertebbek az Ikenobo, Enshu-, Sogetsu- és Ohara-ryu.
Sogetsu Ikebana 草月流
Az 1920-as években, részben az európai avantgárd hatására, kialakult egy szabadabb, kreatív, egyéni önkifejezést lehetővé tevő stílus, melynek legismertebb iskolája a Teshigahara Sofu által 1927-ben alapított Sogetsu Ikebana.
Sofu szobrász, festő, kalligráfus volt és új kifejezésmódok után kutatva kísérletezett a virágokkal. Szervetlen anyagok felhasználásával, talált anyagok beépítésével feloldotta az ikebana és a képzőművészet közti választóvonalat. Fia, és utódja, Teshigahara Hiroshi már ismert filmrendező és keramikus volt, amikor átvette az iskola irányítását. Nagyléptékű, kültéri bambuszinstallációkkal gazdagította az iskola hagyományait.
A Sogetsu iskola hazai és nemzetközi sikere elsősorban az új oktatási módszertannak köszönhető, ami az ikebanát széles rétegek számára elérhetővé tette. Míg hagyományosan csak Japánban őshonos növényeket lehetett használni, a Sogetsu iskola szabad anyaghasználata lehetővé teszi, hogy a világon bárhol gyakorolhassuk az ikebanát.
-
mulandó
-
szezonális
-
aszimmetrikus
-
harmonikus
-
mesterkéletlen
-
anyagtakarékos
Ikebana és a japán esztétika
Egy ikebana kompozíció első pillantásra megkülönböztethető a nyugati virágkötészettől. Az ikebana színek és tömeg helyett ecsetvonásszerű vonalakkal és üres térrel dolgozik; szimmetria helyett dinamikus egyensúlyban tartott aszimmetria jellemzi. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel szerves egységet alkot. Rügyező ágat, száraz gallyat gyakrabban használ, mint szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágokat – ezzel utalva a növények, az évszakok múlékonyságára.
Az ikebana a természet közvetlen megtapasztalásából ered, kifejezi annak életenergiáját, változékonyságát. Nem az örökkévalóságnak szánt műalkotás, hanem a helynek és a pillanatnak készül. Ilyen értelemben rokonságban van a XX. század landart irányzatával, a természeti szépségre fogékony, az örökkévaló helyett a mulandót, a sokszorosítható helyett a megismételhetetlent alkotó művészetekkel.
A hagyományos japán művészeti ágakhoz sorolt ikebana egy tőről fakad a teakultúrával, kerttervezéssel, és kalligráfiával és hordozza a japán esztétika jellegzetes vonásait.